2015. január 26.

01. - Kabát

 Reggel álmosan, kimerülten nyomtam ki az ébresztőmet, majd morogva felültem az ágyban. Péntekenként önkéntes voltam az egyik gyerekklinikán, ahol olyanok vannak, akiknek problémáik vannak. Öngyilkossági kísérlet, bulimia, bipoláris zavar.
 Aznap is oda mentem, és segítettem nekik. Beszélgettem velük a problémáikról, amikkel nem mellesleg én is küzdöttem. Amikor kora délután hazaértem, visszaestem az ágyba, ahol még két-három órát volt esélyem aludni, hacsak a szomszéd szerelmespár ki nem találta, hogy ők szexelni akarnak, mert ekkor az ágyuk fejtámlája a falamat csapkodta több, mint egy órán át.
 Az apró méretű fürdőszobába csattogtam, és egy gyors arc- és fogmosás után magamra kaptam egy fekete farmert, egy elegáns, mégis laza blúzt és a kedvenc bakancsom. Mosolyogva pillantottam Zayn bézs színű bakancsára, ami óriásméretűnek hatott az én cipőim tengerében. A nyakamba akasztottam a gépemet, amikkel néha képeket csinálok a bentiekről, a táskámat a vállamra tettem, majd lesiettem a lépcsőn.
 Nem volt szép környék, ahol laktam. Nem a legszebb és legbarátságosabb alakok jártak arra, de négy év alatt csupán egy részeg hajléktalan adott nekem szerenádot. Ha nem adsz okot rá, nem lesz semmi bajod, nem fognak bántani. A szűk sikátorokat messze elkerültem - már amennyire tudtam -, hiszen senkivel sem akartam összetűzésbe keveredni.
 A busz, ami megáll a klinikához közeli buszmegállóban éppen akkor robogott el mellettem, amikor kiléptem az ajtón. Egy órán belül be kellene érnem, és mivel nagy a forgalom, az esetleges dugókra is számítanom kellett, ezért választottam volna ezt a buszt.
 - Én a reptérre megyek, ha egy irányba megyünk, gondolom, osztozhatnánk egy taxin - először nem is vettem észre, hogy hozzám beszélt a fiatal lány. Szemüveges, göndör hajú, amolyan "szomszéd lány" típus volt a kötött pulcsijában és régimódi csizmájában.
 - Oké, köszi - motyogtam, majd beszálltam mellé az autóba. Nem voltam nagy beszélgetős típus és attól féltem, hogy beszédbe próbál elegyedni velem.
 - A reptérre, kérem - hangja törékenységről árulkodott, ahogy utasította a sofőrt. Magamban felhorkantam. Mit keres egy ilyen környéken ez a lány? Egyáltalán nem erre a helyre való a maga szerénységével.
 - Kingston Főiskolához legyen szíves - szólaltam meg, amikor a taxisofőr elindult. A klinika nem messze volt a főiskolától, ahol Kim tanult, és megbeszéltük, hogy a vizsgája előtt még adok neki egy szerencsepuszit.
 A kicsit több, mint fél órás út néma csendben telt leszámítva a rádió búgó zaját. Miután a taxisofőr leparkolt az út szélén, az első ülésre dobtam néhány fontot, és szerencséje volt, hiszen egy kevés jattot is kapott.
 Az épület előtti padon már ott ült Kim, és egy lattét kortyolgatott.
 - Nocsak, nocsak, sikerült időben odaérned valahová? - köszöntöttem mosolyogva.
 - Nor, hagyjál. Nem azért hívtalak, hogy szekálj - gyilkos pillantást vetett rám, mire azonnal leültem mellé a padra. - Izgulok.
 - Nincs okod. Felkészültél, nem?
 - De. Csak nem tudom, elég-e, hogy meglegyen a százalékom. Ráadásul Andy el akar cuccolni tőlem - pillantott rám könnyes szemmel, én pedig azonnal lebiggyesztettem a számat és szoros ölelésbe vontam.
 - Összebalhéztatok? - hülye kérdés volt, hiszen gondolom nem a boldogság miatt akar elpakolni onnan. Közösen bérelték a házat már vagy két éve.
 - Az éjszakai dolog miatt bukott ki, miután elmondtam neki. Azt mondta, nem bírja ezt a nyomást, hogy folyton aggódnia kell miattam.
 - De ez az első eset volt, és remélem nem is lesz több.
 - Nem érdekli. Meglátta a bokámon a sebet, amit az egyik fickó dzsekije ejtett. Tombolni kezdett, majd összepakolta pár cuccát és lelépett. Azt sem tudom, hová tűnt, csak lelépett és annyit mondott, hogy ezt még megbeszéljük, és ha nem sikerül, lelépek.
 - Jaj, Kimmy - nyomtam puszit az arcára, majd letöröltem a könnyeit egy zsebkendővel. - Be kell menned, megírnod azt a szart, aztán majd foglalkozol Andy-vel és a hülye gondolataival. A tanulás most fontosabb, oké?
 - Felhívhatlak, ha beszéltem vele? - szipogott, majd elővette a tükrét, amiben kicsit igazított a sminkjén, és máris úgy nézett ki, mint aki nem is sírt. Bólintottam, majd sok sikert kívánva útjára engedtem.
 Tíz perc múlva már a klinikán voltam, és megkerestem a csoportomat. Már a klubszobában voltak, nevetgéltek, szinte meg is feledkeztek a problémájukról. Itt bent mindenki küzdött valamivel, leginkább önmagukkal és ritkaság volt, hogy az egész csoport együtt nevetett. Gyorsan csináltam róluk pár fotót, majd mosolyogva létem be a szobába.
 - Szép napot, lányok - a csapatom tagjai között két hónapja nem volt fiú, így minden péntek délelőttömet csak lányokkal töltöttem.
 - Neked is, Norina - jött a válasz, én pedig elégedetten huppantam le a kanapéra a lányok közé. Úgy láttam, hogy jó napjuk van, ezért mosolyogva kérdeztem meg, hogy érzik magukat. A hangulatuk azonnal vidámból szomorúba csapott át.
 - Na öntsétek ki a lelketeket Norinának, hadd halljam - fordultam Sue felé, mert ő tűnt a legletörtebbnek mind közül. Fél órán keresztül sírt és szipogott, szipogott és sírt - ilyen sorrendben -, míg az egyik lány megelégelte, és gitározni, majd énekelni kezdett neki. Egy Demi Lovato dalt játszott a gitárján, és mivel tudtam a szöveget, vele együtt énekeltem.
 Fél tizenkettőkor Maggie, az igazgató behívatott magához.
 - Norina, nagyon jól bánsz velük. Péntek este az ügyeletesek mást sem hallanak, csak azt, hogy milyen sok energiát és hitet adsz nekik minden alkalommal. Mindig várják a találkozót, ez tartja bennük a reményt, hogy meggyógyulhatnak, mert te velük vagy - zavarban éreztem magam, amikor megdicsértek vagy elismerték a munkámat. Nem voltam ehhez hozzászokva a gyerekkorom alatt. Anyám alkoholista lett, miután apám elhagyta, így magamat neveltem. Tizennyolc éves koromig szinte napi rendszerességgel vonszoltam az anyámat a szobájába, miután totálkárra itta magát. A nevelőapáim közül senki sem maradt ott, miután rájöttek, mekkora alkoholista is az anyám. Kivéve egyet, Patricket. Soha nem fogom őt elfelejteni, és nem is tudnám. Miután egy-két haver társaságában megünnepeltem a születésnapomat, elcuccoltam otthonról. Egészen addig biztonságos környéken laktam, mindig volt egy-két ember az utcán, sosem kellett félnem. Felvettek egy képzőművészeti főiskolára, de halasztanom kellett, pénzt gyűjtenem, hiszen valamiből finanszíroznom kellett a tanulmányaimat. Ekkor találtam rá a bárra. A lányokkal barátok, talán testvérek lettünk, és ezen a helyen senki sem szól meg minket a kinézetünk miatt. Annyi kellett mindössze, hogy kiadjuk a piát, amit rendeltek, és máris a szívük csücskei lettünk.
 Fáradtan baktattam fel a lépcsőn, de azonnal megtorpantam az ajtóm előtt álló doboz miatt. Nem volt nehéz csomag, így könnyedén berugdostam az ajtón. Az apró fonott kosárba tettem a kulcsomat, majd nekiláttam a doboz kibontásának. Egy fekete szövetkabát volt benne, amire egy cetli volt tűzve a következő sorokkal:
 Ma este ebbe menj dolgozni, és vigyél magaddal bakancsot is, nehogy megint az enyémben kelljen hazamenned. Szép estét! xx Zayn
P.S.: Kérem vissza a bakancsom!
 Alig múlt el egy óra, és szerencsére csak fél kilencre kellett mennem dolgozni, így a kabátot a kanapén hagyva vettem le a nadrágom és estem be az ágyba.
 Fél hétkor a telefonom csörgésére riadtam fel. Kim volt az. Elpanaszolta, hogy Andy-vel csúnyán összevesztek és a srác most valami haverjánál lakik, így Kim egyedül maradt. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt Katy-vel, hogy ő nem az a lelépős fajta volt, bár most a barátja egyre többet tartózkodik a városban, így szerda óta nem aludt itthon. Nehéz lenne egyedül fenntartanom a lakást és a költségeket sem tudnám egymagam állni.
 - Készülődj, ma este fel kell dobnunk Kim hangulatát - csapta be maga után az ajtót Katy, majd belépett a konyhába. A szobámból tökéletes rálátásom nyílt rá, és kissé sokat mutató öltözékére. Rettentő rövid, bőr miniszoknya és egy olyan top, ami éppen csak a szoknya tetejéig ér.
 - Katy, nem gondolod, hogy nem kéne így mutatkoznod a barátoddal fényes nappal? - másztam ki az ágyból, majd kiválasztottam az aznapi ruhámat és a fürdőszobába siettem.
 - Nem gondolom - válaszolt nevetve. - Hé, Nor, itt a drágád.
Ezek szerint Drew megérkezett, hogy munkába vigyen. Egy éve alkottunk egy párt. Ó, vagy még nem említettem? Hát, most említem. Drew és én a Dressben ismerkedtünk meg, ahová Katy hozta, hogy csajozhasson, és pontosan engem talált meg. Barna hajú, kék szemű, kosaras srác. Valójában - elmondása szerint - totálisan és visszavonhatatlanul belém van esve, és azt a nyakláncot, amit aznap viseltem, tőle kaptam, amikor három hónapja voltunk együtt és először kimondta, hogy szerelmes belém. Először meglepett, igazság szerint totálisan lefagytam, reagálni sem tudtam, de aztán én is kiböktem, hogy szeretem. Hiszen így is volt. Szeretem, mert rendkívül kedves és figyelmes, de mégsem ismer igazán. Csak azt tudja, hogy a családom elhagyott - ami lényegében igaz -, és hogy nem beszélek róluk senkinek. Sokat mosolyogtam mellette, nevettem és tényleg jól éreztem magam, de hiányzott valami.
 - Szia, kincsem - üdvözölt lágy, mély csókkal, mire Katy öklendezni kezdett.
 - Hányadék, hogy mennyire boldogok vagytok.
 - Ha nem tetszik, el lehet tolni a biciklit - mutattam az ajtó felé, mire megadón felemelte a kezét.
 - De felvágták a nyelved, Nor - fenyegetett meg az ujjával a szobaajtóból, de azonnal be is csukta.
 - Csinos a kabátod. Honnan van? - kérdezte Drew, miközben beszálltam a kocsijába.
 - A napokban voltam egy használt-ruha boltban, ott találtam - hazudtam neki. A sokadik hazugság.
 A pár perces úton megtárgyaltuk, hogy mi történt velünk a héten, majd egy meleg öleléssel váltunk el egymástól a hétvégére. Amerikába utazik még az éjszaka, valami edzőtáborba hívták, és megnézi.
 - Tudom, hogy nem használt a kabát. Kaptad valakitől - motyogta, miközben hátrált tőlem. Szégyenkezve sütöttem le a szemem.
 - De nem jelent semmit, csak egyszer találkoztunk - védekeztem.
 - Ha nem jelentene semmit, most nem viselnéd - vágott vissza. Ekkor kigomboltam a kabátot, felfedve ezzel a tőle kapott láncot. - Mindegy.
 És ezzel elment Amerikába.