03. - Hosszú út

Sziasztok! :)

Talán úgy gondoljátok, hogy elkapkodom és túl sietős az egész, de majd a végén meg fogjátok érteni, hogy miért is történik minden.

Kérlek titeket, hogy pipáljatok vagy írjatok hozzászólást, hogy érdekel-e még titeket a folytatás! :)

Jó olvasást!

xx, Dorothy C.

Néha szét kell hulljon valami, hogy teret adjon valami jobbnak.

 - Hé, Amanda - kiáltott Katy a pult másik végén éppen kiszolgáló főnökünknek. - Azt hiszem, az új csaj nem fog beválni.

És igaza is volt. A lány igazán látványos volt kék hajával, nagy melleivel és kimondottan csinos alakjával, de tehetsége nem volt. Három napja van próbaidőn, és a mai éjszaka folyamán két üveget eltört, hat poharat levert a pultról, egyenesen a vendégre, és azt nem is említem, hogy egy rendelést sem tud felvenni, mert nem érti a nyelvjárást. Valami spanyol csaj, nemrég költöztek ide, így nincs tisztában a szlengekkel.

 Szerdai nap volt, ami azt jelentette, hogy Zayn öt teljes napja semmi életjelet nem adott magáról. Nem mintha vártam volna rá bármelyik este is, mert tényleg nem. De ha már ennyire nyomul, akkor talán ne félvállról vegye az egészet. És Drew sem jelentkezett azóta, hogy elutazott Amerikába. Azt sem tudom, hogy hazaért-e már. Vagy egyáltalán hazajön-e még.

 Nagyon sóhajtva szolgáltam ki az utolsó nálam várakozó vendéget, és az új lányhoz léptem.

 - Mit kér? - kérdeztem Ashley-től, aki teljesen megszeppenve állt előttem. Ijedt tekintettel bámult körbe, mire lassan elszámolva tízig megkérdeztem a pasast, hogy mit szeretne.

 - Két Margaritát jó sósan - köpte felénk, amiért megzavartuk az igen fontos beszélgetését.

 - Máris - nyögte Ash, majd vette elő a sót, én pedig azzal a lendülettel vissza is tettem.

 - Tequila van, de koktél soha - válaszoltam a lánynak, aki azt sem tudta, merre van arccal, esetleg fiú-e vagy lány. A férfi is meghallotta, ezért újfent felénk fordult. Elmondta, hogy mit kér, miközben én két korsó sört csaptam a pultra az egyik törzsvendég számára.

 - Akkor egy likőrt.

 - Vodka van - vontam vállat, majd kiöntöttem öt tequilát Marlenának, a felső szomszédomnak.

 - Akkor egy pohár vörösbor.

 - Holnap érkezik, késik a szállítmány - kívülről fújtam, hiszen mióta itt vagyok ma este - ez mindösszesen két óra -, annyiszor mondtam már el, hogy a könyökömön jön ki.

 - Jó, akkor őszintén. Mi van? - támaszkodott a pultra, hogy közelebb hajolhasson hozzánk.

 - A két legjobb barátunk; Jack és Jim - mosolyogtam rá, miközben ismét kiszolgáltam. Ashley némán hallgatta a társalgásunkat, szerintem teljesen esélytelen. Én megadtam neki a lehetőséget, segítettem is neki, de aki három nap alatt egy nyomorult rendelést nem tud felvenni...

 - Legyen akkor két sör - mosolyodott el, én pedig jelentőségteljesen néztem a lányra, aki még mindig megszeppenve állt.

 - Kiszolgálhatnád, mert itt munka van - vetette oda neki foghegyről Kim, a vörös dög, majd a csípőjével arrébb lökve engem kért helyet magának, hogy felmehessen a pultra. Az oszlopban kapaszkodott meg, majd húzott fel magukhoz. Összesimultam Amy-vel, majd a hajamba túrtam.

 Alig pár perce táncoltunk, amikor tekintetem megakadt az ajtóban álló férfin. Fekete bőrkabát, tépett farmer és fekete bakancs fedte testét, arcán pedig már nem volt ott a pénteki borosta. Pimasz mosolyt küldött felém, én pedig lehunytam a szemem. Nem azért, mert zavarba jöttem, hanem azért, mert pezsgővel kezdett Amy és Kim locsolkodni. Időközben a fekete topra felvettem egy fehér inget, ami az öltözőszekrényemben bújt meg vészhelyzet esetére, és ma este az volt. Sokan voltak, többségük férfi volt, így nem igazán volt ínyemre a kihívó öltözet, amit aznap este viseltem. A fehér ing pár másodperc alatt átázott, felfedve az alatta rejtőző apró anyagot. A hajamból csöpögött a drága pezsgő, a lányokkal pedig a testünk a nedvességtől csillogott és könnyen csúszott a másikén. A férfiak felhördültek, amikor egyre intimebb helyzetbe kerültünk a lányokkal, a részeg nők pedig visítottak, és a pult előtt próbálták leutánozni mozgásunkat. A számnak vége lett, mi pedig visszatértünk a pult mögé.

 - Egy sört és a számodat kérném - hallottam a következő rendelést. Amint lehajoltam a pult alá a sörért, elmosolyodtam.

 - Itt a söröd, és nem hiszed el, hogy hányszor hallom ezt egy-egy éjszaka során - toltam elé az üveget, mire Zayn elmosolyodott.

 - És én meg is kaphatom?

 - Ha jól viselkedsz - kacsintottam rá, majd újabb négy tequilát mértem ki. - Ha nem lenne egy bökkenő, akár ma is a tiéd lehetne.

 - Mi a bökkenő? - kérdezte, én pedig végigmutattam a tömegen. - Nincs egy perced sem, amíg leírod a számod?

 - Ha meg akarnám adni, már rég meglenne. Amúgy még mindig van barátom - mosolyodtam el, majd továbbálltam, hogy újabb söröket bontsak. Mellesleg megjegyezném, hogy Zayn nem itta meg a sörét, de lelkiismeretesen kifizette.
 - Tűnj innen, most - utasítottam, amikor megpillantottam a bár bejáratánál Drew-t.
 - Miért?
 - Itt van a barátom, sipirc - szemforgatva bár, de teljesítette a kérésem. - Szia, Drew.
 - Helló, Nor. Beszélhetnénk? - kérdezte, én pedig bólintva egyet indultam az öltözőink felé. A hanghordozása semmi jóval nem kecsegtetett.
 - Baj van? - fordultam felé, miután becsuktam magunk mögött az ajtót.
 - Mondhatjuk így is - vakargatta a fejét. Jaj nekem! - Az a helyzet, hogy nagyon akarnak engem az amerikaiak.
 - De hát ez csúcs! Miért baj ez?
 - Mert oda kell költöznöm. Még a héten, és a legjobb lenne, ha már holnap utaznék - húzta el a száját. Szemei könnyekkel teltek meg, mire zokogásban törtem ki. Ő volt életem legbiztosabb pontja, ő volt az, akivel a legtöbb időmet töltöttem, ő volt az, akire bármikor számíthattam. Szerelmes nem voltam, inkább legjobb barátnak tekintettem, mégis letaglózott a dolog.
 - Drew... - hüppögtem. - Elmész?
 - Egész életemben erre vártam, ezért küzdöttem már gyerekkorom óta. Ez volt a vágyam, Norina.
 - Én már nem vagyok a vágyad?
 - Norina, édesem, dehogynem, de ez.. Ez más.
 - A kosárra van szükséged, nem rám. Értem én.
 - Norina, kérlek.
 - Azt szeretném, ha boldog lennél, Drew, és úgy tűnik, a kosár tesz boldoggá, nem én. Sok sikert kívánok, vigyázz magadra! - öleltem szorosan magamhoz, majd csókot nyomtam ajkaira.
 - Szeretlek - suttogta.
 - Én is - simítottam végig arcán, majd kiléptem az öltözőből.
 Rettenetesen nehéz volt végigvinnem a műszakomat, de amikor Amanda haza akart küldeni, váltig állítottam, hogy jól vagyok. A fenébe is, dehogy voltam jól. Szarul voltam.
 Tisztában vagyok vele, hogy mindig is a karrierje volt fontos, és a kapcsolatunk az utóbbi fél évben kimerült egy-két csókban, némi simogatásban - nem mintha azelőtt több dolog lett volna -, és ennyi. Az első félévben csak kerülgettük egymást, rózsaszín felhők és buborékok, amik szép lassan kidurrantak.
 Három óra múlva kimerülten vonszoltam a lakásom felé magam, a táskámban kutattam a kulcsaim után, amikor lassított mellettem egy autó. Szakadt az eső, én pedig gyalog, magassarkúban szedtem a lábaimat hazafelé. A háztömb bekötőútja egyirányú volt, és utáltam, amikor jött egy autó mögöttem. Ösztönösen megszaporáztam a lépteimet, hogy mihamarabb beérjek az ajtón, de amikor meghallottam a férfihangot, megtorpantam.

 - Mégis mire véljem ezt?

 - Mit? - kérdeztem vissza automatikusan, mintha nem tudnám, mire értette. Halkan bár, de még mindig szipogtam.

 - Napokig nem látlak, aztán még annyira sem méltatsz, hogy adj egy puszit?

 - Napokig nem keresel, és annyira méltatsz, hogy egy sört kérsz és a számom? - kérdeztem vissza foghegyről, aztán folytattam. - Zayn, az ott a munkahelyem. Ha megpusziltalak volna, azt hitték volna, hogy kivételezünk. Senkivel nincs kivételezés, mindenki egyenjogú.

 - Figyelj, szerintem megéri, hogy kivételezz velem. Mondjuk adhatnál egy lehetőséget, hogy elvigyelek randizni - alkudozott, mire keserűen felnevettem, és újra elindultam, ő pedig gurulni kezdett a kocsival. - Jó, ha nem jössz randira, legalább engedd meg, hogy hazavigyelek.
 - Nem kell, boldogulok magam is - hüppögtem. Fogalmam sincs, mikor sírtam utoljára. Talán másfél éve.
 Az autó megállt, majd csapódott az ajtaja. Ösztönösen megtorpantam, amikor elém lépett.
 - Nem hagyom, hogy megöljön a tudat, hogy miattam fáztál meg. Szállj be! - hangja szinte parancsoló volt, de a szemeiből áradó könyörgés elérte célját. Tudtam, hogy úgysem enged a negyvennyolcból, ezért sarkon fordultam és beszálltam a fűtött autóba. Pár másodpercnyi időm volt, hogy szemügyre vehessem magam a tükörben. A sminkem lefolyt, elkenődött, elmaszatolódott - elsősorban a sírás miatt.
 - Van egy zsepid? - kérdeztem szipogva. A kesztyűtartó felé mutatott, amiben volt nedves törlőkendő is és rendes papír zsebkendő is. - Köszi.
 - Miért sírsz? - basszus! A francba!
 - Nem sírok - tagadtam. Honnan jött rá?
 - Az esőtől mióta lesz vörös az ember szeme? Vagy talán már a Dressben is esett? - hangja lágy volt, mégis korholó. - Nina - szólított meg, de az arcomat nem tudta megsimítani, mivel hazaértünk és megállt az ajtónál. Amilyen gyorsan csak tudtam, megköszöntem a fuvart és kiszálltam az autóból.
 Amikor az ajtóhoz értem, villámgyorsan keresett parkolóhelyet, majd sietett utánam a lépcsőn a lakásom felé. Az ajtóra egy cetli volt felragasztva, amit gyorsan letéptem. Semmi szükségem arra, hogy Zayn tudjon erről a dolgoról.
 Otthonosan mozgott a nappaliban és a konyhában, míg én a szobámba siettem, hogy átöltözzek. Fekete feliratos pólót vettem fel egy apró rövidnadrág társaságában, majd a konyhába csattogtam, ahol már Zayn téblábolt. 

 - Mégis mi a francot keresel a konyhámban? Zayn, kérlek. Nem volt túl jó napom, valójában borzalmas volt, kérlek, menj el.

 - Csak bérled, szóval a tulaj konyhája. Amúgy reggelit csinálok kettőnknek.

 - Mi a.. Miért vagy fent ilyenkor? Hajnal van, még csak nem is pirkad. Aludnod kéne, mint minden hétköznapi embernek.

 - Akkor te miért nem alszol? - kérdezett vissza, majd eltűnődött. - Tényleg, hiszen te közel sem vagy hétköznapi.

Elnémultam. Már nem akartam tudni, miért van itt, hiszen abban a pillanatban a szavak mögé láttam. Látni akar engem. Engem akar látni, nem azt a lányt, aki a pulton tekereg és piával szolgálja ki a részeg vendégeket, hanem azt, aki valójában vagyok. De nem láthatja azt az embert, aki emögött a tökéletes álca mögött rejtőzik meg. Így jó volt eddig, senki sem akart megtudni rólam semmit, ami a múltamra tekint vissza, így élhettem az életemet egészen addig, amíg Zayn meg nem szólított a bár előtt. Fel tudtam venni bármelyik mosolyomat, és soha senki sem ismert igazán, a nővéremet kivéve. Drew pedig csak azt hitte, hogy ismer.

 - Rántotta jó lesz? - törte meg a csendet. Szó nélkül bólintottam, majd a szobámba mentem, és magamra csuktam az ajtót.

Hajnali fél három múlt, és ez az első alkalom, hogy felhoztam magamhoz munka után egy férfit. Persze Drew-t leszámítva, de ő már nem számít. Zayn az első, aki feljött a lakásomba. Zayn az első férfi, aki főz a konyhámban. Ő az első, akivel bármilyen kapcsolatom is van az elmúlt 4 év során. Ő az első, aki a zuhanyzómban volt úgy, hogy én is akartam. Ő az első, aki nem hagyja, hogy elfelejtsem.

 Remegve, zihálva ébredtem fel. Nem tudtam, hány óra lehetett, de a napfény már betűzött az ablakomon, az ajtón át pedig finom illatok szivárogtak a szobába. Zayn még mindig itt lenne? A nappalin át a konyhába slattyogtam, ahol Zayn póló nélkül sütögetett palacsintát, és nem mellesleg éppen ebédidő volt.

 - Mennyire normális az, hogy egy világsztár süt palacsintát a konyhámban? - tettem fel a kérdést, mire megvonta a vállát, és megfordult. Ekkor vettem csak észre, mennyi tetoválás borítja valójában a testét. Pár napja már láthattam volna, de akkor az ajkai és nyelve sokkal jobban lefoglalt. A két angyalszárny gyöngéddé tette volna egész megjelenését, de a koponya a kalappal és a két karján húzódó fekete tinta inkább a vad felé húzott. Elbűvölve néztem végig testén.

 - Mennyire normális, hogy már megint stírölsz?

 - Én.. nem. Csak a tetoválásaidat néztem - magyarázkodtam, habár feleslegesen. Kuncogva fordult vissza a palacsinta felé.

 - Amik rajtam vannak, szóval engem néztél. Ejnye, Nina - rázta meg az ujját, miközben másik kezével a palacsintasütőt billegtetve oszlatta el a nyers tésztát.

 - Szeretem a tetoválásokat - szólaltam meg némi csend után.

 - Láttam. A mellkasodon - motyogott nekem háttal, amit egyáltalán nem bántam. Legalább nem látta a meglepettséget az arcomon. - Amikor kiléptél a zuhanyzóból. Akkor láttam meg. A többi is tetszik.

A tetoválás mindössze egy szó volt: Charmant. Franciául volt írva, és szépségemet jelent.

 - Miért néztél engem, Zayn? - kérdeztem meg halkan. Nem válaszolt azonnal, így a hűtőhöz léptem, hogy kivegyem belőle a csokiöntetet és a tejszínhabot, majd leültem az asztalhoz.

 - Évek óta te voltál az első lány, aki így viszonyul hozzám.

 - Mármint hogy?

 - Aki nem adja meg magát annyitól, hogy köszönök neki. Akiért harcolnom kell. Aki nem a hírnév miatt van velem, vagy a vagyonom miatt. Aki megmondja, ha nem tetszik neki valami, amit csinálok, és nem sóhajtozik minden lélegzetvételemre. Akiért érdemes megküzdeni, és hosszú út lesz, jól tudom, de megéri. Leszámítva a pasidat, aki miatt ugye nem. De hol is van? - rövid felindulása alatt az asztalra tette a kisült palacsintákat, leguggolt elém és kezei közé fogta apró kezeimet. Tekintete őszinteséget és határozottságot sugallt, ám testének remegését nem tudtam hová tenni.

 - Nem éri meg, Zayn. Nem érem meg mindezt - sóhajtottam fel, fejemet pedig lehajtottam.

 - Megéred. Nekem megéred.

 - Nem, kurvára nem érem meg. Nem érek annyit, amennyi energiát te bele akarsz ebbe az egészbe fecsérelni. Nem tudod, miért vagyok az, aki, miért lakom ilyen olcsó helyen, és.. Semmit sem tudsz rólam - csattantam fel, és a konyhapultnak dőltem, jó messzire Zayntől.

 - Majd én eldöntöm, hogy ki ér számomra annyit, hogy időt fecséreljek rá, a te szavaiddal élve - nem emelte fel a hangját, végig higgadt maradt, közben bennem egyre jobban felment a pumpa.

 - Kurvára nem értenéd meg az életemet, elítélnél azért, amiket tettem régen. Igen, szar gyerekkorom volt, valójában jogom sincs gyerekkornak hívni, Zayn. Nem értenél semmit a múltamból.

 - Azért vagyok itt, hogy elmondd és megérthessem. Nina, te egy csodálatos ember vagy, erős és kitartó. Jelenleg nem is érdekel, hogy miért vagy olyan, amilyen. A jelen érdekel és a jövő. A múlt elmúlt, nem tudsz rajta változtatni - lépett közelebb hozzám, de kikerültem, és lehuppantam a székre, hogy ehessek.

 - Váltsunk témát - jelentettem ki. Az ebédünk néma csendben telt, egyikőnk sem szólalt meg azon kívül, amikor elkértük egymástól a kakaót vagy a tejszínhabot; étvágyam alig volt, de azért magamba tömtem két kakaós palacsintát. A kanapén ülve szólaltam meg újból. - Elhagyott.
 - Katy elköltözött? - ráncolta a homlokát. Megráztam a fejem, és ekkor értette meg. - A barátod?
 - Már nem az.
 - Akarsz beszélni róla? - kérdezte óvatosan. Tekintete fogva tartott, barna szemei nyugalmat, belső békét árasztottak felém. Életemben először saját akaratomból megeredt a nyelvem.
 - Egy év. Egy évet feldobott egy rohadt kosárcsapatért Amerikában, érted?! - fakadtam ki. - Azt mondta, ez volt minden vágya. Egy évig csak azt hallottam, hogy én vagyok minden vágya, most meg.. - újra könnyek gyűltek a szemembe és engedély nélkül szántották végig arcomat. Zayn vonakodva, de megölelt. Testének melege, bőre illata és kemény izmai bermudájában otthon voltam. Otthon éreztem magam.
 - Elmúlik - suttogta, miközben még erősebben szorítottam magamhoz.Kimondhatatlan, mennyire biztonságos volt a karjai közt lenni. Békességet és szeretetet árasztott felém, energiával töltött meg, ahogyan átölelt. Furcsa módon nem akartam abban a pillanatban máshol lenni, csak a karjai közt.

 Nem sokkal hat óra után elmentem a szobámba készülődni. Egy órával később Zayn szó nélkül nyitotta ki nekem az autója ajtaját, de megráztam a fejem.

 - Azt mondtad, ez egy hosszú út lesz, amiért megéri küzdeni - álltam meg előtte aznap esti öltözékemben. Miután a zuhany alatt végiggondoltam az utóbbi napokban történteket, megváltozott a véleményem dolgokkal kapcsolatban. Váratlanul futottak ki ajkaim között a mondatok, úgy éreztem, végig sem gondoltam. - Egyelőre a barátságomat tudom ajánlani. Itt állsz a hosszú út elején egy eséllyel. Majd találkozunk - apró csókot nyomtam arcára, vörös rúzsom valószínűleg nyomot hagyott maga után, de nem érdekelt. Sarkon fordultam, útközben pedig eszembe jutottak az oly sok éve olvasott mondatok.

 Charmant! - szólított meg nagymamám az utolsó levelében. Kezei remegtek, nehezen lélegzett. A rák átterjedt a tüdejére, nem tudtak rajta segíteni. Pár órája volt hátra. Négy éves voltam, akkor még nem értettem, amit mondott. Egészen a mai napig nem értettem. Nem értettem, mit akart az érme-hasonlattal elérni a levelében, amit még azóta is őrzök. - Ha később lesz egy fiú, aki majd küzdeni akar érted, engedd neki. Küzdjön meg érted, charmant, mert meg fogja érni. És ha bármikor bizonytalan lennél, dobj fel egy érmét. De nem az számít, amit látsz, ha lepottyan az asztalra. Amikor feldobod a levegőbe, szurkolni fogsz az egyik oldalnak.