14. - Elfogadás

Sziasztok! :)

Itt az új rész, aminek a tartalma teljesen ellentétben áll a hangulatommal. Először is, VÉGE A TANÉVNEK! :) Remélem, mindenkinek sikerült úgy zárnia az évet, ahogy szerette volna! Pihenjétek ki magatokat, a ballagóknak sok sikert az új iskolában, a többieknek pedig a következő évhez, esetleg az érettségihez.

Másodszor, a koncert valami hihetetlen volt, én ilyet még soha életemben nem éltem át. 55.000 ember több, mint 2 órán keresztül együtt énekelte a dalokat (kezdve a Macarena-val, mit együtt is táncoltunk), aztán háromnegyed órás késéssel megjöttek a fiúk. Az egész stadion felrobbant, hihetetlen hangjuk van, Istenem, lenyűgöző emberek. Úgy érzem, a srácok koncertje is olyan, mint a tetoválás. Egy sosem elég belőle! :)

 Jó olvasást!

All the love. D

Ha az út, amelyen jársz, állandóan fájdalmat okoz neked, akkor az nem a te utad.

 Demi egy hónapja járt nálam, augusztusban, és azóta nagyon sokat beszéltünk. Többször is találkoztunk, míg Londonban volt, de aztán vissza kellett repülnie Amerikába, így már csak az internet segítségével beszéltünk. Nagyon nehezen nyíltam meg neki, a kezdeti kiborulásom nem nyitotta ki a kapukat közöttünk. Tudta, hogy mik történtek velem, de azt nem, hogy hogyan éltem át őket, hogy milyen érzések voltak jelen akkoriban. De aztán idővel minden megváltozott. Elmentem szeptemberben, egyenesen az egyik kihelyezett klinikára, Illionis államba, a Treatment Centerbe. Demi is itt lépett a gyógyulás útjára sok évvel ezelőtt.
 Az orvosom, Mr. Phillis, egy nagyon kedves, barátságos ember. Két gyerekes családapa, boldog házasságban él a feleségével, Martha-val.
 Hat hete voltam bent a klinikán, de úgy éreztem, semmit sem változtam. Mintha ugyanaz az ember lennék, csak bezárva egy épületbe, ami tele van pszichológusokkal, pszichiáterekkel és betegekkel. Katy kilépett, már nem dolgozik a Dress-ben, és egyenesen Illionis-ig követett. Mióta szakítottak Andy-vel, nem volt az igazi önmaga, így a "csak levegőváltozásra van szükségem"-indok nekem tökéletesen megfelelt. Kibérelt egy olcsó kis lakást az intézettől nem messze. Tipikus állása van: Starbucks-os pultos, de azt mondta, hogy neki egyelőre jó, hiszen a ranglétrát meg kell mászni.
 Tudjátok, van néha az ember úgy, hogy nem tud felállni a padlóról, már nincs miért felállnia onnan. Nekem ez a pont akkor jött el, amikor az 55. napomon kaptam egy levelet, feladó nélkül. Nem nézhettem meg, éppen indulnom kellett Mr. Phillis-hez, ezért az ágyamra dobtam. A szobám igazából egyszerű volt. Napsárga falak, egyszemélyes ágy, tv, szekrény és egy külön zuhanyzó.
 - Nos, Norina. Most jött el az a pillanat, amikor el kell kezdened arról beszélni, amiről még senkinek. Kicsit kutattam itt-ott, a rendőrségen is, és találtam valamit, ami felkeltette az érdeklődésem. 2011 teléről beszélek - fekete pontok kúsztak a látóterembe, a fülem zúgni kezdett és olyan érzésem támadt, hogy menten elhányom magam. Szédültem, a mellkasom pedig úgy nyomott, mintha egy elefánt ülne rajta. A félelem hideg, nyálkás kígyóként kúszott végig a gerincemen, megállapodva a szívemnél. Éveket húztam le úgy, hogy egy mély, sötét gödör mélyére dugtam azokat az érzéseket, emlékeket, amik fájdalmat, kínt okoztak. Volt időm megtanulni a sutba vágni őket, de ahogy Mr. Phillis megemlítette, minden robbanásszerűen csapódott ki a gödör mélyéről.
 - Tisztában vagyok vele, hogy nehéz, és még senkivel sem osztottad meg, még a barátoddal sem, de ez nem olyan dolog, amit könnyű volt feldolgozni. Jelen állások szerint úgy tűnik, nem csak ezt nem sikerült - gyűlöltem ezt az embert. Ebben a pillanatban halálosan komolyan meggyűlöltem az előttem ülő férfit.
 - Maga szerint, ha sikerült volna, most itt ülnék ebben a rohadt székben? Rengeteg dolog történt velem az életem során, és nagyon szeretném, ha erről nem kéne beszélnem. Ezek az én gondjaim, nem másé. Másnak is van éppen elég belőle. Elég jól elzártam magam ettől az emléktől, rengeteg ideje nem jutott már eszembe. Nagyon szépen köszönöm - emeltem fel a hangom. Újra eszembe jutott a rettentetes pillanat. A zene, ami a rádióból szólt. Emma hangos kacagása, majd vérfagyasztó sikolya, ami fájdalmas kiáltássá válik. A becsapódás. A sötétség. A vér. Emma ernyedt keze. A bal oldalamba nyilaló fájdalom. A reflektorok. Kiabálás. A tűzoltók és a mentőtisztek hangja, ahogy egymásnak kiabálnak. Újra sötétség. Rideg, kórházi szoba. Erős fény. Egy egyszerű, ám fájdalmas kérdés, és egy még fájdalmasabb válasz.
 - Meg kell tanulnod elfogadni az univerzumtól, amit kapsz. De csak annyit kapsz, amennyit beleadsz. Az érzéseket nem lehet kizárni, Norina, hiszen ezek tesznek minket emberré. Élő emberré. Az aznap este történtek nem a te hibádból következtek be. Sem Emma hibájából. Áldozatok voltatok mindhárman.
 Sok idő óta most fakadok sírva úgy ezredjére.
 Emlékszem az ápolónő arcára, amikor feltettem neki a kérdést.
 - Emma jól van? - a válasza nem az volt, amit ilyenkor az ember vár.
 - Sajnálom. Ms. Gold, de a barátnője a helyszínen életét vesztette.
Nyugtatóztak, ki tudja, meddig. Napokig. Abban az időben semmit sem szerettem volna jobban, mint Emmával lenni, de úgy, hogy ne ő jöjjön vissza, hanem hogy én menjek fel hozzá. A véreredményem kimutatta, hogy drog volt a szervezetemben, pedig három-négy hónapja akkor már leálltam.
 Senki sem jött be hozzám a kórházba. Sem anyám, sem az állítólagos barátaim. Talán ekkor tudatosult bennem, hogy el kell innen tűnnöm, de nagyon messzire. Kezdetnek elég volt London is. Így amikor meggyógyult a kulcscsontom és a bordáim is helyre jöttek, fogtam a bőröndömet, lenyúltam a dugipénzünket a cukortartó aljáról és vonatra szálltam. Az arcomon liluló zúzódásokat alapozóval fedtem el, de a lelkemen lévőket csak a bőröm tudta eltakarni.
 A legjobb barátnőm meghalt egy autóbalesetben. Ő vezetett, nevettünk, a születésnapja előtti este elmentünk lazítani. Nem ittunk, nem drogoztunk. Józanok voltunk. A mellékútról kihajtó teherautó sofőrje már nem. Az én oldalamon érkezett az ütés, Emma félig kirepült a szélvédőn, nem volt becsatolva az öve. Az enyém igen. Az ajtó széttört, az oldalamba fúródott. A kulcscsontom és a csuklóm is eltört. A combom pedig teljesen összeroncsolódott. Még most is fáj néha.
 A teherautó sofőrje megúszta egy lábtöréssel, néhány zúzódással és egy elvett jogsival. Na, meg bűntudattal.
 - Mindhárman? Csak ketten ültünk az autóban - értetlenkedtem.
 - Gyermeket vártál. Terhes voltál, Norina - világosított fel Mr. Phillis, én pedig sokkot kaptam.
 - Terhes voltam? De én... - ekkor jutott eszembe a baleset előtt három héttel megtartott bulija az egyik drogos srácnak. Lehet, hogy túl sokat ittam, de ezek szerint lefeküdtem vele. Ha nincs az a baleset, mára már anya lennék egy ideje. Egy drogos gyerekét megszülni nem lett volna jó ötlet, de eszembe sem jutott volna elvetetni. Mindegy, hogy milyen, de anyja lettem volna annak a gyereknek. Hatalmas krokodilkönnyek folytak végig az arcomon. Anya voltam. Nem védtem meg a gyermekem. Rossz anya voltam.
 - Norina, figyelj rám, rendben? A következő lépés az elfogadás. Tíz apró lélegzet, oké? Fogadd el! Ragadd meg. Szeresd!
 - De mit fogadjak? Köszönjem meg, hogy meghalt a legjobb barátnőm és a gyerekem?
 - Nem. Neked kell rájönnöd, hogy miért is vagy hálás az életben! Mit kaptál, ami másnak nem adatott meg?

Minden alkalommal ilyen, ehhez hasonló kérdésekkel búcsúzott el, melyekre a következő foglalkozáson meg kellett adnom a választ.
 Amikor visszaértem a szobámba, nem volt erőm felnyitni a levelet. Lezuhanyoztam és lefeküdtem, de nem tudtam aludni. Tíz apró lélegzet. Fogadd el! Ragadd meg! Szeresd! Mi a fene ez? Mit jelent? Bármennyire is törtem a fejem, nem jöttem rá. Miért pont tíz? És miért apró? Fogadjam el? Ragadjam meg? Szeressem? A lélegzetet? Mit?
 Elővettem a levelet a fiókból. Csupa szép betűket kanyarítottak rá, amik a nevemet formálták.

 Kedves Norina!

Tudom, hogy már írnom kellett volna, vagy hívnom téged, de vártam. Várnom kellett, mert tudom, hogy talán most érkezel el az Elfogadás időszakához. Tudod, Mr. Phillis nagyon jó ember, és nagyon szeretne neked segíteni, mert lájta a reményt. Talán neked is mondta - sőt, biztosan -, hogy Tíz apró lélegzet. Fogadd el! Ragadd meg! Szeresd! Tudod, hogy mit jelent? Gondolkoztál már rajta? Ha nem, épp itt az ideje. Fogalmam sincs, hogy mi történt veled életed során, hiszen tény, hogy nem sokat árultál el, és ez nem is baj, így van helyén. Arra szeretnélek kérni, hogy ma este töprengj el azon, hogy miket rontottál el az életedben, mik azok a dolgok, amiket nem helyeselnél ennyi idősen! Írd le egy lapra, legyen az a naplód, egy kávéspapír, bármi! Írd ki magadból a fájdalmat, a sérelmet!
 Aztán vegyél elő egy másikat lapot. Gondold végig azokat a dolgokat, amiért hálát adhatsz Istennek, az univerzumnak, bárminek, amiben hiszel! Vedd számba a lehetőségeiedet! Nincs kétségem affelől, hogy most összeráncolt szemöldökkel olvasod ezt, és teljesen hülyeségnek gondolod. Pedig hidd el, hogy nem az. A mai napig van olyan este, amikor megteszem ezt. Lehet, hogy 4 hibámat sorolom fel és 2 köszönetet, de megtisztít. Segít elfogadni azt az embert, aki ma vagyok. De nem hagyom, hogy a múltam meghatározza azt, aki ma vagyok.
 Talán elgondolkozol és megérted, mit üzen ezzel Mr. Phillis. Tíz apró lélegzet. Fogadd el! Ragadd meg! Szeresd!
 Ne feledd, hogy szeretve vagy. Erős vagy. És egy csodálatos ember, aki el tudja fogadni a múltját, azt az embert, aki ma ezt a levelet olvassa.
Sok szeretettel
Demi

 Sok ideig néztem még a lapot és szinte alig tudtam felfogni.
Elvettem egy papírtörlőt a polcról, fogtamegy tollat és írni kezdtem. Írok, írok és írok. A nővérem haláláról. A fizikai és mentális fájdalomról. Jake-ről. A drogról, az alkoholról, az érzelemmentes szexről. A barátnőm haláláról. A gyerekem elvesztéséről. Új papírra írtam, amire már ennyi került: Zayn. Új esély Istentől. Dress. Képek. Emlékek.
Ezekért vagyok hálás. Mély levegőt veszek. Egy.. Kettő.. Három... Tíz.
 Megértem. Ekkor értem meg Mr. Phillis mondanivalóját.
 És elfogadom, amit kaptam. Túl vagyok az Elfogadás fázisán.